First Day, Yellow Trams

Reggel a 4-6-oson álltam a hideg ablaknak dőlve, és miközben kívül csíkokra esett a fény, azon kattogtam, vajon az új munkahelyemen ki kicsoda lesz.

In the morning, I leaned against the cold window on the 4-6 tram, and while the light outside fell in stripes, my mind kept spinning about who would be who at my new workplace.

A recepción egy mosolygós lány átnyújtotta az ideiglenes belépőkártyát, én pedig aláírtam még két papírt, mert hát hol másutt kezdődik minden, ha nem papírmunkával.

At reception a smiling girl handed me a temporary access card, and I signed two more papers, because where else does everything begin if not with paperwork.

Áron, akit mentoromnak jelöltek ki, körbevitt az irodán: megmutatta, hol lakik a kávé, melyik nyomtató hajlamos hisztizni, és melyik tárgyalóban fúj úgy a klíma, mintha január lenne.

Áron, assigned as my mentor, took me around the office: he showed me where the coffee lives, which printer tends to throw tantrums, and in which meeting room the AC blows as if it were January.

A napi standupon bemutatkoztam, mondtam valami bizonytalan poént a próbaidőről, amin páran kuncogtak, mások elnézően bólintottak, és éreztem, hogy legalább megtört a jég.

At the daily standup I introduced myself, said a hesitant joke about the probation period, some people chuckled, others nodded indulgently, and I felt at least the ice had broken.

Első feladatom egy hírlevél tárgysorainak újraírása lett, ami egyszerre hangzott apróságnak és aknamezőnek, ezért inkább kérdeztem hármat, minthogy okoskodjak.

My first task was to rewrite the subject lines of a newsletter, which sounded both like a trifle and a minefield at once, so I asked three questions rather than act like a know‑it‑all.

Amikor elküldtem az első változatot, a mellkasomban úgy kalapált a szív, mintha vizsgára mennék, aztán csippant a Slack, és Judit, a főnököm csak ennyit írt: "Ez nagyon jó irány".

When I sent the first draft, my heart hammered in my chest as if I were going to an exam, then Slack pinged and Judit, my boss, just wrote: "This is a very good direction."

Mintha kő esett volna le a szívemről, és hirtelen lett étvágyam is: ebédnél a sarki menzán rántott sajtot ettem rizzsel, miközben a többiek céges legendákat meséltek egy eltévedt pályakezdőről és egy hősies péntek esti áramszünetről.

It was as if a weight had been lifted, and suddenly I had an appetite too: at lunch I ate fried cheese with rice at the corner cafeteria while the others told company legends about a lost rookie and a heroic Friday night power outage.

Délután, amikor bevezettek a projektmenedzsment rejtelmeibe, a táblák és címkék dzsungelében könnyen elvesztem, de Áron odasúgta, hogy az első héten senki sem vágja csípőből.

In the afternoon, when they initiated me into the mysteries of project management, I easily got lost in the jungle of boards and labels, but Áron whispered that in the first week nobody nails it off the cuff.

Később kaptam egy újabb feladatot, határidővel és minden csicsával együtt, és bár összeszorult a gyomrom, észrevettem, hogy már nem félek rákérdezni a homályos részekre.

Later I got another task, with a deadline and all the trimmings, and although my stomach tightened, I noticed I was no longer afraid to ask about the fuzzy parts.

Mire leszállt a nap, az ablaknál állva néztem, ahogy a körúton sárga villamosok csilingelnek, és arra gondoltam, hogy ebben a zűrös, jókedvű hangzavarban valahogy van helyem.

By the time the sun set, I stood by the window watching yellow trams jingle along the ring road, and I thought that in this messy, cheerful cacophony there is somehow a place for me.

Hazafelé a villamoson beállítottam az ébresztőt öt perccel korábbra, mert tudtam, hogy reggel újra kezdődik a verkli, de már nem idegenként lépek be az ajtón.

On the tram home I set my alarm five minutes earlier, because I knew the grind would start again in the morning, but I would no longer walk through the door as a stranger.

És bár fáradt voltam, az ideiglenes belépőkártyát szorongatva azon kaptam magam, hogy mosolygok: úgy tűnik, ez a munka tényleg nekem való.

And though I was tired, clutching the temporary access card I caught myself smiling: it seems this job really suits me.