Lanterns over the Harvest Fair

Szeptember első hűvös reggelén, mintha csak jelre indultam volna, belevetettem magam a szomszéd város szüreti fesztiváljának forgatagába.

On the first cool morning of September, as if on cue, I threw myself into the bustle of the neighboring town’s harvest festival.

A főtéren se szeri, se száma a standoknak: gőzölgő bográcsok, ragacsos kürtőskalács-illat, csattogó néptáncos cipők, és egy nyikorgó körhinta, amelynek fényei nappal is szemtelenül villogtak.

In the main square, there were stalls beyond counting: steaming cauldrons, the sticky scent of chimney cake, the clatter of folk dancers’ shoes, and a creaking carousel whose lights cheekily flashed even by day.

Kezdésnek egy pohár házi bodzaszörpöt kértem, amit a pult mögött álló, ráncait a nevetés edzette asszony úgy nyomott a kezembe, mintha régi ismerős lennék.

To start, I asked for a glass of homemade elderflower cordial, which the woman behind the counter, her wrinkles toughened by laughter, pressed into my hand as if I were an old friend.

Megbűvölve álltam a kézműves sátrak előtt, ahol a fafaragó úgy mesélt a diófáról, mintha élő rokona volna, és minden rostjában családtörténet lakna.

Spellbound, I stood before the craft tents, where a woodcarver spoke of the walnut tree as if it were a living relative and every fiber held a family story.

A felvonulás aztán hirtelen sodort magával: csikósok pattogtatták az ostort, a díszes szekéren ülő menyecskék kendőt lengettek, s közben egy citerás úgy cifrázta a dallamot, hogy még a galambok is riadtan figyeltek.

The procession suddenly swept me along: horsemen cracked their whips, the young women on the decorated cart waved kerchiefs, and a zither player embellished the melody so much that even the pigeons watched in alarm.

Lángosért álltam sorba, amikor a mellettem toporgó Laci (akiről kiderült, hogy a helyi postás és minden pletyka mozgó archívuma) rábeszélt, hogy próbáljam ki a céllövöldét, "mert ilyen alkalommal nem lehet üres kézzel hazamenni".

I was queuing for lángos when Laci fidgeting beside me (who turned out to be the local postman and a walking archive of every rumor) talked me into trying the shooting gallery, "because on a day like this you can’t go home empty-handed."

Szégyenszemre elsőre mellélőttem, másodszorra viszont, fél szemmel az olajban sercegő tésztát figyelve, leszedtem a piros lufit, és nyertem egy kissé ferdén varrt plüsslibát, amely azóta is rám bámul az íróasztalról.

To my shame I missed on the first try, but on the second—while half-watching the dough sizzling in oil—I popped the red balloon and won a slightly crookedly sewn plush goose, which has been staring at me from my desk ever since.

Mire beesteledett, a tér fölött lampionok úsztak, a szomszéd utcából pálinkagőz rajzott át, és az emberek úgy keveredtek egymással, mintha régen elveszett unokatestvérek találkoznának.

By nightfall, lanterns floated over the square, vapor of pálinka drifted over from the next street, and people mingled as if long-lost cousins were meeting.

A színpadon egy idős énekesnő, akinek hangjában több volt a tapasztalat, mint amennyi vásárfia bármelyikünk táskájában lapult, belekezdett egy régi bordalba, és a közönség, teli torokból, de szemérmesen, vele tartott.

On the stage an elderly singer, whose voice held more experience than there were souvenirs tucked in any of our bags, launched into an old drinking song, and the audience, full-throated yet modest, joined in.

Ekkor értettem meg, hogy ez a fesztivál nem csupán kirakodóvásár, hanem afféle kollektív emlékezetpróba, ahol minden illat és hang mozaikként illeszkedik a közös történethez.

That was when I understood that this festival was not merely a market, but a kind of collective memory test, where every scent and sound fits into our shared story like mosaic pieces.

Amikor végül hazaindultam, táskám alján ott csörgött két üveg szilvalekvár, zsebemben Laci gyűrött névjegye, és a fejemben az a makacs dallam, amelyről tudtam, hogy még napokig nem ereszt.

When I finally set off home, two jars of plum jam clinked at the bottom of my bag, Laci’s crumpled card was in my pocket, and in my head played that stubborn tune I knew wouldn’t let go for days.